Második rész

Ez szinte hihetetlen! Nem lehet, biztosan csak álmodom! A fiú derekamat átkarolva támogat ki a sikátorból ahol megmentet. Tényleg ott hagyhatom a múltam? Ott hagyhatok minden fájdalmat, kínt amit a múltban szereztem? Meg csillant az a bizonyos fény a szememben ; Remény.  Azt hittem soha többé nem fogok reménykedni már semmiben, most még is újra itt van és meg kell ragadnom a lehetőségeimet. Soha többet nem megyek vissza Denishez!

A kihalt utcán haladva végig egy erős kéz fonódott a derekamra, mintha félne ha elenged, összesek. Megmagyarázhatatlan miért, de jól esett. Évek óta nem éreztem a törődést. Az út alatt csak a cipőm kopogását lehetett hallani, és a mellettem haladó személy egyenletes légzését. Hogy lehet ilyen nyugodt?

Már fél órája sétálunk. A lábaim fájnak, fázom, és kezdek egy kicsit félni is. A biztonságot nyújtó karok már nem pihennek a derekamon. Sétálunk egymás mellett, minden szó nélkül. Pillanatok alatt változik a hangulata. Eddig nyugodt voltam mellette, ahogy a szemembe nézett; mintha nem lenne semmi baj. Viszont most olyan feszült. Az állkapcsai megfeszülnek, szemeiből eltűnt a csillogás. Megbánta, hogy megmentett? Kár volt eljönnöm vele…

Már egészen kiértünk a városból, de még mindig sétálunk. Itt már kertes házak sorakoznak egymás mellett. Még sosem jártam ezen a környéken, annyira … lehangoló. A házak omladoznak, a kertekben egy szál virág sem ékeskedik.

Mivel már elkezdett hajnalodni  végre nincs az a nyomasztó sötétség. Mindig is féltem tőle…
A nézelődés közepette a fiú mögött kullogva haladtam. Egy ház kitűnt a többi közül. Kicsi volt, de még is jóval barátságosabb mint a többi. A kerítés szépen le volt festve. Az udvar rendezett, a közepén pedig egy hinta áll.  A másodikról halvány fény szivárgott ki az ablakon. Annyira elkalandoztak a gondolataim , hogy arra eszméltem, hogy valami keménybe ütközik a fejem. Valami, vagyis valaki. A velem szemben álló fiú egyszerűen megforgatta a szemét és egy fintor után megragadta így is fájó csuklóm, majd berángatott a kis barátságos házba. A ház elé érve kinyitotta a kulcsra zárt ajtót. Közben véletlenül se enyhült a szorítás a csuklómon. Egy hirtelen mozdulattal szinte belökött az ajtó túl oldalára majd utánam lépve becsukta maga mögött.  Micsoda úriember!

Azért kicsit fontolóra veszem kinél is volt jobb. Denis megütött igen, viszont egyszer nem nézett rám ilyen lenézően mint Ő. Elgondolkodtató melyik fáj jobban. A fizikai fájdalom, vagy az ha az embert egy senkinek nézik? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy köszönettel tartozok neki mindezért. Nem úgy néz ki mint akit ez az egész érdekel, de kötelességemnek érzem. Amint ledobta magáról a cipőjét megfogta a karom – most egy kicsivel óvatosabban- és leültetett a nappaliban lévő kanapéra. Úgy nézett ki mint bármelyik másik nappali. Kanapé a helyiség közepén. Vele szemben egy tv, előtte pedig egy dohányzó asztal. Az asztalon egy kinyitott füzet és pár színes ceruza . Mikor megbizonyosodtam róla, hogy egyedül vagyok óvatosan felemeltem a tárgyat és jobban szemügyre veszem. A füzet elejére annyi volt írva, hogy „Alicia”. Ez biztosan nem az ő írása volt, hanem inkább egy férfié. Viszont a füzetet kinyitva gyerek rajzok tárultak a szemem elé. Az első oldalon egy királylány volt, valószínűleg Ő maga. A kislány kezét egy idősebb férfi alak fogta, miközben rámosolygott. Ő ki lehet?
Tovább lapozva egyre több és több rajz volt arról a titokzatos férfiról. Nagyon szeretheti …  Hirtelen ajtócsapódás. Amilyen gyorsan csak tudom vissza teszem a helyére a kis füzetet ugyan olyan állapotban mint ahogy találtam, majd a cipőmet figyeltem, mintha olyan érdekes is lenne …
Nem kellett felnéznem, tudtam ki a társaságom. A feszültség csak úgy áradt belőle. Ezt én váltom ki belőle?


A fiú, aki megmentett ott térdelt előttem. A kezében lévő dolgokat lerakta maga mellé és  újra rám irányította a figyelmét. Bármilyen gyűlölet is szikrázik a szemébe, muszáj bele néznem.  Gyengéden ráteszi kezeit a térdeimre én pedig engedelmeskedve engedek a noszogatásnak és egy kisebb terpeszt veszek fel. Amint ezt megtettem beférkőzik lábaim közé és felemel maga mellől egy törölközőt. Egész végig a szemeimbe néz, nem szakítja meg a kapcsolatot, amit nem bánok. Gyönyörűek a szemei. A vizes törölközőt óvatosan az arcomhoz nyomja és törli le róla a rászáradt vér, smink, és kosz keverékét. Biztos szép látványt nyújtok. Be hunyom a szemem és hagyom had tegye azt amit akar. Mikor elemel az arcomtól a vizes rongyot óvatosan nyitom ki a szemem.  Még mindig engem néz, viszont a kezei levándorolnak a ruhám cipzárjához. Nem ellenkezem, hagyom had húzza le .  Megbíztam benne.  Mikor felsőtestemről lekerült a ruhadarab félve nézett végig rajtam. Ujjait végig húzta a hegeken, lila foltokon, zúzódásokon. 

Mikor újra szemeimbe néz hirtelen ellágyul. Még is mi történt? Biztosan csak megsajnált …

Köszönöm, de ebből nem kérek!

Elkaptam a tekintetem róla és a falat kezdtem nézni. Csak most vettem észre, a tv melletti képet. Egy kislány mosolyog rajta miközben plüssmackóját ölelgeti. Ő lehet Alicia?
Amíg a képpel foglalkozom, Ő lekezeli a friss sebeim, majd lejegeli a csuklóm. Mikor végez feláll , felkapja a földről az ott maradt dolgokat, majd hozzám vég egy pólót alsógatyával.
Mikor ismét a szemébe nézek már meg sem lepődök. Megint csak a gyűlölet szikrázik belőle.

Sosem fogom Őt megérteni…

Gyorsan vissza húzom ruhám cipzárját és felállok. Amint rávezetem a tekintetem ránéz egy fehér ajtóra. Értem. Ahelyett, hogy tovább tétlenkedtem volna elindultam a –remélhetőleg- fürdőszoba felé. A kezem rácsúszott a kilincsre, viszont még nem nyitottam ki. Úgy éreztem itt az ideje. Visszanéztem vállam felett , a fiú pedig kérdőn pillantott rám.
-Köszönöm. – Böktem ki végül, amit már rég meg kellett volna tennem. Ő csak bólintott egyet a fejével így tudtomra adva, hogy „nem érdekel a hálálkodásod”. Remek ! Én akkor is hálás vagyok érte, ezen semmit nem változtat a hozzá állása. Az ajtót magamra csuktam, viszont kulcsra nem zártam. Nem féltem, hogy véletlen kedve támad bejönni. Valószínűleg örül  ha pár percet nem vagyok a nyakán. És még csak két órája találkozunk!
Levettem a ruhámat és a mosdókagylóra dobtam. A zuhany alatt állva majdnem minden ki szált a fejemből.  Nem érdekel Denis, nem érdekel mit tett velem. Nem érdekel, hogy az apám mit tett. Nem érdekel az a sok fájdalom amit kaptam. Csak az a pillanat vésődött bele emlékezetembe mikor először a szemeibe néztem. Az Ő szemeibe. Akkor olyan más volt, mi változott meg fél óra leforgása alatt? 

Vizes hajamat fésülgetve állok a tükör előtt. Mikor ezzel is megvoltam előkerestem a hajszárítót és megigazítottam rakoncátlan tincseim. Természetes göndör fürtök hullottak vállamra mivel kétlem, hogy lenne akár hajvasaló , akár hajsütő vas ebben a házban … A törölközőt lekapva magamról felvettem a kapott ruhadarabokat és késznek nyilvánítottam magam.

Kiérve a nappaliba nem találtam senkit, így tovább mentem.  A konyha ajtajában állva figyeltem, amint a fiú szerencsétlenkedik szegény kislány hajával. Fogalmam sincs mit akarhat, de hogy abból nem lesz semmi az is biztos. Már vagy öt perce figyeltem, mikor hirtelen felpattan a kislány és megfogta a kezem. 
- Nem vicces … - kezdett bele durcásan amire nekem egy halvány mosoly terült szét az arcomon. - … inkább gyere és csináld meg! – Folytatta mondandóját ami kissé meglepett. Időm nem volt reagálni , odarágatott a székhez ő pedig leült. Hátra nyújtotta a kezét két hajgumival és a fésűvel. Én engedelmeskedtem és  egy laza kontyba fogtam a haját. Nagyon aranyos volt vele. A fiú egy másik széken ülve figyelt. Egy perce sem vette le rólam a szemét. Alicia, mert igen, Ő volt Alicia a füzet tulajdonosa a tükör előtt nézegeti a haját miközben mosolyog.
- Így tetszeni fogok Tomnak?- Fordult felém elgondolkodva. Hirtelen nem tudtam mit felelni.
- Őő… Hát persze, hogy tetszeni fogsz neki! Olyan vagy mint egy királylány. - Mosolyogta rá szelíden. Furcsa, hogy milyen közvetlen, mikor azt sem tudja ki vagyok.  Oda futott hozzám és átölelt. Pár másodperce került mire reagáltam, de óvatosan vissza öleltem.
- Mi a neved?- Néz fel rám nagy barna szemeivel. Pont mint a bátya szeme.
- Faith vagyok. És téged, hogy hívnak hercegnő?- Mosolyogtam rá miközben leguggoltam  hogy egy magasságban legyünk. Vissza kérdeztem, bár tudtam ki Ő.
- Én Alicia vagyok és öt éves! – Húzza ki magáz büszkén.
- És ki az a Tom?- Húzom fel játékosan szemöldököm. A még mindig konyhában ülő fiú éppen a kávéját szürcsölgette, viszont erre a mondatra majdnem kiköpte az egészet. Hát igen, egyszer fel fog nőni…
- Ő az én szerelmem! Neked pedig Dylen az, ugye?- Szegezte hozzám kérdését még mindig mosolyogva, amitől hirtelen nem tudtam megszólalni. Szemeim kikerekedtek a szám pedig enyhén elnyílt. Valaki elsuhant mellettem. Mire észbe kaptam Dylen – gondolom én- felkapta Aliciat és az ajtóhoz vitte. Felültette az ajtó mellett lévő asztalra és ráadta a cipőt.
- Rendben,  szerintem induljunk is. – Jelentette ki kissé feszülten a fiú.
Még Alicia előadta az „én nem akarok oviba menni” illetve „beszélgettem Faithel” monológját, de Dylen nem adott alább, így el is indultak. Most itt ülök egyedül a nappaliban és a falat bámulom, miközben egy kérdés jár a fejemben.

Mi lesz velem?